Kriptobotanika II. Avagy nincsen rózsa fogak nélkül….

Szerkesztette:Agent

A Csendes-óceán halálvirága

Az előző részben tárgyalt ragadozó faszörnyekkel való megismerkedés után tanúi lehetünk, hogy a lágyszárúak sem maradnak el fás kérgű rokonaik mögött, ha egy kis emberevésről vagy vérivásról van szó. Első alanyunk a Dél-Csendes-óceán egyik pontosan meg nem határozott szigetéről származik, melyet El Banoor-nak neveznek. A lényt Arkwrigth kapitány 1581-ben született beszámolója alapján ismerjük, amit a felfedező a Csendes-óceán déli részén tett útja során vetett papírra. A halálvirág névre keresztelt virágos növény nevéhez felettébb illő életmódot folytat. Legfőbb jellemzője egy hatalmas, élénk színű szirmokkal ékes virág, mely altató hatású illatanyagot áraszt magából. A virág méretes szirmain édesdeden álomba merülő áldozatot a növény élve emészti meg, miután a szirmok csapdaként zárulnak össze körülötte. Mivel El Banoor szigete hivatalosan nem létezik és a halálvirágról is csupán a jó kapitány naplójából értesülhettünk, így ezen trópusi gyilkos növény léte is erősen megkérdőjelezhető.

Vámpírvessző

Nicaragua mocsaraiban tenyészik a helyiek által csak ördöghuroknak becézett vámpírvessző, mely leginkább egy földön kiterített polipra emlékeztet megjelenésében. Egy bizonyos Dunstan nevű természetbúvár írta le a furcsa növényt, mikor rovar- és növénymintákat gyűjtött a Nicaragua-tó környéki mocsaras területen. Dunstan hirtelen arra lett figyelmes, hogy kutyája – aki elkószált valahova a sűrű növényzet között – magas hangon felvonyít, félelmében vagy fájdalmában. Mikor a természetbúvár az állat segítségére sietett, megrökönyödve látta, hogy a kutya egy növény kötélszerű gyökérzetébe gabalyodott bele. A növény hajtásainak felszínét valami sötét és rendkívül ragacsos anyag borította, mely igen büdös szagot árasztott. A hajtások közé szorult állat úgy vonyított, mintha nagy fájdalmai lennének, így Dunstan első ijedtségéből felocsúdva nekiállt, hogy kiszabadítsa négylábú társát. A növény folyondárjai azonban meglehetősen nehezen engedtek a vadászkés élének, ráadásul Dunstan azt vette észre, hogy hajtások minduntalan megpróbálnak a csuklójára csimpaszkodni, miközben a növény vesszőinek érintése vörös nyomokat és hólyagokat hagyott a bőrén. Mikor a kutya végül – nem kevés vesződség árán – kiszabadult, az állat bőrén szívásnyomokat találtak és a kutya láthatóan nem kevés vért vesztett a kaland során: még felállni és járni is nehezére esett egy darabig. Miután Dunstan beszámolt a helyieknek a látottakról, azok bőszen bólogattak jelezvén, hogy bizony ismerik és félik is a növényt. A kutató tanulmányozni kezdte a vérivó növény-szörnyet, de ezzel rövidesen és ismeretlen okokból felhagyott. A nicaraguai vámpírvesszőről azóta sem hallott senki a nyugati világban.

A zöldségember

Nyugat-Virginia nem csupán a molyemberek point pleasant-i felbukkanásáról híres, hanem arról is, hogy a zöldségember is itt tette tiszteletét 1968 júliusában. Egy bizonyos Jennings Frederick nevezetű férfi éppen vadászni volt a Fairmont környéki erdőkben, mikor egy furcsa zajra lett figyelmes. A hangjelenséget leginkább úgy lehetett jellemezni, mint amikor egy lemezjátszó gyorsabban játssza vissza a felvett hanganyagot, mint normálisan kellene. Ahogy Jennings a zaj forrását kereste, egyszer csak szemtől szemben találta magát egy több, mint 2,1 méter magas, vékony testalkatú humanoiddal, mely részben növényi eredetűnek tűnt. A lénynek hatalmas fülei és furcsa szeme volt, mely folyamatosan változtatta a színét. Karjai rendkívül vékonyak voltak és leginkább nádszálakra emlékeztetettek. A karok végén található hosszú ujjakon szívókorongok látszottak, melyek közepéből egy-egy tüske meredt ki. A lény Jennings elmondása szerint betegnek, vagy legalábbis legyengültnek látszott. Amikor a lény is észrevette a közeledő férfit, a furcsa zaj – mely most már nyilvánvalóan a kreatúrától származott – még inkább felerősödött. Jennings legnagyobb meglepetésére a nyikorgó hang valamilyen módon szavakká kezdett összeállni a fejében: “Nem kell félned tőlem. Kommunikálni szeretnék. Barátként jöttem. Ismerünk titeket. Békével jöttem. Orvosi segítséget szeretnék. Szükségem van a segítségedre.” Azzal a lény fogta magát és meglepően erős, nádszálszerű karjaival körülfogta Jennings-et, miközben az ujjain található tüskéket a férfi bőrébe mélyesztette és elkezdte megcsapolni a szerencsétlen ember vérét. Az áldozat elmondása szerint, miközben a vérfagyasztó procedúra zajlott, a lény mintegy mentálisan is fogva tartotta őt színe-váltó szeme segítségével. Mikor végül a teremtmény jóllakott, elengedte a szerencsére nem teljesen kivéreztetett férfit és elinalt a közeli domb irányába, ahonnan kisvártatva Jennings mély, dübörgő hangot hallott, amit a férfi a lény űrhajójának tulajdonított. Az amúgy is elég fantasztikusnak tűnő történetet ez az utolsó mozzanat – és persze a telepatikus kommunikáció képessége – a számtalan, legtöbb esetben minden alapot nélkülöző UFO észlelések szintjére silányítja, mely megállapítást csak alátámasztja, hogy a virginiai zöldségembert azóta sem látta senki más.

Éhezőfű

Az éhezőfű vagy tündérfű az ír mitológia része: egy olyan fűcsomót vagy füves térséget jelöl, melyen ha bárki átsétál, azt azonnal csillapíthatatlan éhség és általános gyengeség keríti hatalmába. Állítólag ezek a fűcsomók olyan területen keletkeztek, ahol a föld alatt olyan ember teste nyugszik, akinek nem adták fel az utolsó kenetet. Egyesek szerint az éhezőfű legendája az 1840-es évek éhínsége kapcsán keletkezett és az éhezőfű által produkált tünetek valójában az éhínség alatt tapasztaltak metaforikus ábrázolása. Az éhezőfű elleni védekezés módszere is erre utal: ahhoz, hogy elkerüld az éhezőfű kellemetlen hatását nem kell mást tenned, csupán mindig hordjál magaddal néhány szem kekszet, esetleg némi sört. Az éhezőfű ír megnevezése is a fentieket támasztja alá: Féar Gortha, mely alakilag igencsak emlékeztet a gael nyelvben a féar gurtha kifejezésre, mely “éhes embert” jelent. A legendák szerint a Féar Gortha az Éhező Dombról származik (Hungry Hill) Cork megyéből. A történet szerint az Éhező Domb hírhedt volt a helyiek között, mert aki felmászott rá, az nem tért vissza többet. Egy fiatal halász egyszer mégis úgy döntött, átkel a dombon, hogy a túloldalon lévő tengerben halásszon. Mindenki legnagyobb meglepetésére a vakmerő halász sértetlenül került elő a kaland után. Mikor a falubeliek kifaggatták a látottakról, a férfi elmondta, hogy valóban: a dombon növő fű jóformán azonnal kígyóként tekergőzni kezdett és a bokájára tekeredett, mikor kapaszkodni kezdett a dombon felfelé, de a halász ekkor egy almát vett elő a batyujából és elkezdte enni azt. A fű pedig erre visszahúzódott és békén hagyta őt. A tündérek azonban, – akik az éhezőfüvet a dombra ültették – haragra gerjedtek, hogy csapdájukat ekképpen kicselezték és hozzáfogtak, hogy elterjesszék a halált hozó füvüket mindenfelé a környéken, így csak azok járhattak biztonságban a falun kívüli földeken, akik ételt vittek magukkal szükség esetére. A helyiek végül úgy döntöttek, hogy falat emelnek a domb köré, ezáltal akadályozva a gonosz tündéreket az éhezőfű elterjesztésében.

***

Békésebb vizekre utazunk a következőkben, ugyanis a most következő lények nem akarták elfogyasztani, halálra éheztetni vagy kivéreztetni azokat, akiknek volt szerencséjük találkozni velük.

***

Naree pon

A Naree pon vagy Nariphon Thaiföld áthatolhatatlan dzsungeleinek lakója, egyszerre rendelkezik humanoidokra és növényekre jellemző tulajdonságokkal. Ezek a tündérszerű teremtmények alig 90 centiméter magasak, testük gyönyörű női alakot formáz, míg kültakarójuk fakéreghez, falevélhez hasonlatos, így képesek jól elrejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. Állítólag hajlamosak emberre is támadni: a dzsungel sűrűjében mászkálókat néha kövekkel dobálják meg. Bangkoki szerzetesek a szóbeszéd szerint birtokában vannak egy vagy több elpusztult és tartósított példánynak, de azt nem hajlandóak a nyilvánosság elé tárni. A maradványok állítólag első pillantásra elpusztult és mumifikálódott emberi magzatnak tűnnek, de közelebbről megvizsgálva valóban felfedezhetőek rajtuk fákra vagy növényekre jellemző vonások. Két buddhista legenda is létezik a Naree pon eredetére vonatkozólag: az első szerint a Naree pon-ok apró termetű, gyönyörű teremtmények voltak, akik elsődleges életcéljuknak azt tekintették, hogy napközben megpróbálják megzavarni Buddhát a meditációja közben, míg éjszaka elbújtak a fák ágai között. Egy másik legenda szerint Indra hindu isten (a mennydörgés, villámlás és harc istene) ültette a fákat, melynek terméseként a Naree pon-ok megszülettek. Mindezt azért, hogy az apró teremtmények megvédjék Vessandara herceget (Buddha reinkarnációja) és családját az erdőben lakozó rossz szándékú jógiktól. A jógik, akik habár számos emberfeletti képességre tettek szert meditációik során, a testi vágyat soha nem voltak képesek legyőzni. Miután a jógik szerelmeskedtek a Naree Pon-okkal, hosszú hónapokra álomba merültek, mialatt elvesztették különleges képességeiket és nem jelentettek többé veszélyt Vessandarára.

Kaktusz-Macska

Nem valódi növény, de növényszerű jegyeket magán viselő teremtmény az Egyesült Államok délnyugati részének sivatagjaiban, félsivatagjaiban élő kaktusz-macska. A kaktusz-macska (avagy Cactus Cat) egy hiúzhoz hasonló termetű állítólagos macskaféle, melynek tüskeszerű szőrszálai, kidudorodó, éles csontkinövései és elágazó, kaktusz hajtásokra emlékeztető farka valóban kaktusz-szerű megjelenést kölcsönöz. 19. századi telepesek gyakran látni vélték, ahogy a kaktusz-macska csontkinövéseit pengeként használva felsérti a sivatagi kaktuszok felszínét, melynek nedve így szabadon kifolyt a növényből. A cukor tartalmú nedv a nagy melegben hamar megerjedt, a kaktusz-macska pedig az éj beálltával visszatért, hogy az erjedt nedvből lakmározzon. Az ekképpen alkoholos befolyásoltság alá került állat aztán a beszámolók szerint az éjszaka hátralevő részét magas hangú visítással, üvöltéssel töltötte, a pihenni vágyó cowboyok és telepesek legnagyobb örömére. A kaktusz-macska egyébként rendkívül territoriális viselkedésű állat, a területére tévedő más állatok gyakran szúrt vagy vágott sérülések tömkelegével teletűzdelve kerültek ki a találkozásból. Sőt, egyes esetekben a kaktusz-macska a területén letáborozó telepeseket sem kímélte: a nyugat meghódítására vállalkozó utazók reggel szúrt sebekkel a testükön ébredtek, mintha csak egy kaktuszba feküdtek volna bele. A kaktusz-macska valódi voltát kissé megkérdőjelezi, hogy ez a lény – számos másik hasonló, inkább komikus, semmint félelmetes társával együtt – a 19. századi favágók, cowboyok között terjedő szóbeszédek lenyomatát őrző úgy nevetett “Félelmetes fajzatok” (Fearsome Critters) című gyűjteményben jelent meg nyomtatott formában. Valószínű, hogy a kaktusz-macska mítosza csupán fantáziadús favágók tábortűz körül mesélt rémtörténeteinek terméke, vagy valódi hiúzokkal, hegyi oroszlánokkal (puma helyi elnevezése) esetleg tarajos sülökkel történt találkozásoknak a mesélő által történő kiszínezése útján keletkezett.

Tatár bárány

Közép-Ázsia széles körben ismert legendás lénye a tatár bárány, avagy a tatár zöldség-bárány, mely egy olyan növény, mely gyümölcsként bárányokat érlel. A bárány, vagy bárány alakú képződmény egy köldökzsinór-szerű képlettel csatlakozik a növényhez – mely egyben azért is felelős, hogy a termést a föld fölött tartsa – és a legenda úgy tartja, amennyiben ez a kapocs elszakad vagy elvágják, a bárány-gyümölcs elpusztul. A középkori ábrázolások és leírások szerint a tatár bárány vagy apró, csupasz birka magzatok képében jelent meg, melyek a növény termésének belsejében foglaltak helyet, vagy valódi bárány volt, melynek csontjai, vére és húsa is volt és a köldökén keresztül csatlakozott a növényéhez. A későbbi, 16. századi leírások szerint a báránynak már csak csontja és vére volt, valódi húsa nem. A legenda egyes változatai szerint a szár – melyen a tatár bárány függött – hajlékony volt, így lehetőséget biztosított az állatnak arra, hogy lehajolhasson a földig és legelhesse a növény közvetlen környezetében növő füvet. Amint minden fellelhető füvet lelegelt gazdanövénye környékén, a bárány elpusztult. A korai zsidó folklórban is fellelhető a tatár bárány Yeduah néven, így jelenleg sokan úgy gondolják, hogy ezek a mesék képezték a legenda valódi forrását, majd később a Közel-Kelet helyett, a rettegett és sokkal egzotikusabb tatárok országába helyezte át a helyszínt a középkori szájhagyomány. A legenda valóságban gyökerező eredeteként pedig a történészek két lehetséges forrást említenek: az egyik a gyapotnövény, mely meglehetősen egzotikusnak számított még a Közel-Keleten is, nemhogy Európában. A másik egy páfrányféle – a Cibotium barometz – melynek gyapjúszerű gyöktörzse a földből kitépve és fejjel lefelé fordítva valóban olyan hatást kelt, mintha egy gyapjas bárány lógna egy növény szárának tetején.

Mohaember

Florida mocsarainak lakója a Mohaember – nem összekeverendő a legendás Happy Gang alapítótagjával -, mely egy emberszerű, 180-225 centiméter magas, két lábon járó teremtmény, melyet látszólag teljes egészében zöld moha vagy egyéb zöld növénytakaró borít. Szemei borostyán-sárgák és sejtelmesen világítanak a sötétben. Egyes feltételezések szerint a lény valami módon képes mohát növeszteni a kültakarójában – afféle szimbiózisra lép a növénnyel – és ennek segítségével tud elrejtőzni a mocsarak növényzete között. 1978-ban egy fiatal pár tengerpari randevújuk alkalmával egy emberalakra lett figyelmes, aki esőkabátban guggolt a vízparton a parti sziklák között. Először nem is tulajdonítottak jelentőséget a figuráknak, amíg az fel nem egyenesedett és a párra nem tekintett fénylő, sárgásvörös szemeivel. Amit a pár zöld esőkabátnak vélt, valójában a félelmetes külsejű lény testét borító, zöld leveles réteg volt, mely közvetlenül a teremtmény bőréhez kapcsolódott. A pár azonnal kereket oldott. Mikor később többedmagukkal visszatértek, a parton csupán egy kupac spanyolmohát (Zuzmószerű szakállbromélia – Tillandsia usneoides – mely igazából egy zárvatermő broméliaféle és nem pedig moha) találtak. A mohaembert ezután még számos alkalommal vélték látni, legtöbbször olyan formában, hogy mohlepte feje jelent csupán meg egy-egy pillanatra a szemtanúk előtt a tenger felett gomolygó sűrű ködből. Ezen sajátossága miatt sokan úgy gondolják, hogy a mohaember nem is hús-vér, hanem szellem-szerű teremtmény, zooform lény. Sokakban felmerült azonban az a nem könnyen a szőnyeg alá söpörhető elmélet is, hogy a floridai mocsári szörny eredete nem más, mint a számtalan, a témában megjelent képregény (pl. a Swamp Thing, mely a DC Comics gondozásában jelent meg), film (Carpenter – A köd – 1980) vagy filmsorozat epizód (Kolchak: The Night Stalker – The Spanish Moss Murders – 1970) ihlette rémtörténet.

Földön kívüli spórák – Véreső

A 21. század során Dél-India és Sri Lanka területéről több alkalommal is vörös, vérszínű esőt jelentettek (legutoljára 2012-ben), mely a száradni hagyott ruhát is rózsaszínűre festette. Az esővízből vett mintákat megvizsgálva azt tapasztalták, hogy az elszíneződést valamiféle azonosítatlan részecskék okozzák. Az előzetes vizsgálatok szerint a részecskék képesek voltak szaporodni, és más szempontból is élőlényre emlékeztettek, habár például DNS-t nem sikerült beazonosítani szervezetükben. A spekulációk azonnal megkezdődtek: egyesek szerint a föld légkörébe jutott és ott darabjaira robbant meteorit részecskéi keveredtek el az esővízzel és a részecskék nem mások, mint földön kívüli eredetű spórák. Az apró spórák állítólag olyan körülmények között is képesek voltak szaporodni, amire a földi élővilágban ismert sejtek képtelenek, például rendkívül ellenállónak bizonyultak a magas hőmérséklettel szemben. Ráadásul a tesztek radioaktív sugárzást is kimutattak a részecskék környezetében. Az egyik 2001-es eset azzal zárult, hogy az indiai kormány bejelentette, hogy az elszíneződést egy nagyon is földi eredetű alga (Trentepohlia annulata) levegőben terjedő spórái okozzák. A kormányzati jelentés ellenére a pánspermia elmélet (a földi élet az univerzumban sok helyen jelen lévő magokból jött létre, melyek valószínűleg más bolygókat is megtermékenyítettek) hívei a mai napig kitartóan hisznek benne, hogy a részecskék földön kívüli eredetűek voltak. Egyébiránt a véreső jelensége egyáltalán nem korlátozódik az indiai szubkontinensre: már az Iliász is említést tesz véresőről, de Európa történelme során is számtalan esetben emlékeztek meg a történészek színes (vérszínű, sárga, zöld és fekete) esőkről. A jelenlegi hivatalos álláspont szerint ezeket az elszíneződéseket a felső légkörbe került és a csapadékba beoldódott színes por vagy színes mikroorganizmusok okozzák.

Szodoma vesszeje

Szodoma vesszeje, vagy szodoma almája egy, a bibliában is előforduló rejtélyes növény, melynek termése, habár a szemnek tetszetős, megérintve felrobban, illetve elfogyasztva mérgező. Josephus római zsidó történész a következőképen írja le a szóban forgó növényt, mely állítólag Szodoma közelében termett: “…mintha csak hamu termett volna gyümölcseiben; gyümölcseiben, melyek szemre fogyasztásra érettnek tűnnek, de mikor kezeddel megérintetted őket, füstté és hamuvá omlottak”. Ha metaforikusnak fogjuk fel a történész szavait, az említett növény már nem is tűnik annyira rejtélyesnek: a szodomai alma (Calotropis procera) egy valódi növény, mely a holt tenger vidékén honos és zöld termése felbontva üres, üreges, leszámítva egy nagyon vékony terméshús réteget és azt a kevés fogyaszthatónak tűnő részt is sűrű és keserű nedv veszi körül. Az almaszerű tüszőtermés ráadásul kézzel összenyomva egy pukkanással felnyílik és magok százai röppenek szét belőle.

(Gabblack,cinegore)

 

A cikk forrása gyanús, vagy ismeretlen, esetleg olyan helyről származik, ami sok közösségi portálon tiltólistán van hitelességének megkérdőjelezése miatt. A rejtely.com weboldal nem egy álhír terjesztő oldal. Cikkeinket nem bevételszerzés, vagy megtévesztés miatt posztoljuk! Ha ezt olvasod egy adott cikk alatt, a cikk pont ezért a NEM BIZONYÍTOTT kategóriába esik.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin
Bizonyított
Agent

Kilenc életből maradt nyolc: szellem kergette meg a macskát a pincében.

Ez a nő teljesen kiakadt, miután arra a következtetésre jutott, hogy sanszosan szellemjárta az otthona. Fotó: Kennedy News and Media/ Norhfoto Kathy Gallinger már a picéjébe se mer lemenni, amióta megnézte azt az éjszakai felvételt, ahol macskáját állítása szerint egy szellem kergette meg. A nő még 2018-ban költözött be a házba, de már korábban is

Olvass Tovább »
Bizonyított
Agent

Démonok börtöne

Szerte a világon megannyi lenyűgöző természeti képződmény található, melyeket élvezettel és érdeklődéssel vizsgálnak a kíváncsi geológusok. Az azonban egy egészen más, izgalmas feladatot jelent a számukra, ha egy olyannal találkoznak, amelyről még az sem egyértelmű, hogy voltaképpen mi lehet. A távoli Jemen sivatagjában, nem messze az ománi határtól van egy jó példa erre. Kietlen földje épp

Olvass Tovább »
Bizonyított
Agent

A valaha észlelt legnagyobb, 130 kilométer átmérőjű üstökös tart a Naprendszer belseje felé

A Hubble űrteleszkóppal végzett megfigyelések megerősítik, hogy a csillagászok által valaha észlelt legnagyobb, mintegy 130 kilométer átmérőjű üstökös közeledik a Naprendszer belseje felé – közölte az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA. A január 8-án készült felvételek szerint a C/2014 UN271 jelű, de a felfedezői után Bernardinelli-Bernstein néven is ismert üstökös magja ötvenszer nagyobb, mint egy átlagos

Olvass Tovább »